Akikre ráadásul most épp az állam kéne vigyázzon…

Egy ismerős ismerőse írt egy ismerős csoportba… eddig akár egy idióta vicc is lehetne, mérsékelt poén ígéretével… – csakhogy ebben semmi humoros nincs, ellenben maga a nagybetűs élet!

Pedig ők még gyerekek! Kicsik, nagyok… Nekik még a játékról, a bulikról, a haverokról kéne szóljanak a mindennapok, és igen, persze: a tanulásról, már amennyire lehet ebben az oktatási rendszerben kivitelezni! Ám az a tény, hogy közös pontjukat a „gyermekotthoni lakó” fogalommal tudom a legjobban leírni már jelzi: rohadtul nem az a legnagyobb bajuk, hogy alkalmas-e a törikönyv a tudás átadására…

Nem érdekelt, ki miért van ott, hiszen pontosan tudom: nem jókedvükből! Ha valaki itt él, azt lehet megszépíteni, elfogadhatóvá tenni, de garantáltan van valami mögötte, amit egy életen át kell majd feldolgoznia! Ha egyáltalán tud, vagy ha egyáltalán marad még erre igénye…

Tehát egy ismerős ismerőse jelezte: gyereknapot tartanának! Legalább így utólag, ha esetleg megtehetem, szívesen látnának! A fizetés számomra csábító volt: egy jó ebédet, és hálás mosolyokat ígértek cserébe pár ecsetvonásért! Naná, hogy igent mondtam!

Rendezvényem volt épp, csak futtában beszéltük a részleteket – kb. a dátum és a helység volt az összes információm! Semmi baj, a Google a barátom: egy telefonszám és egy pontos cím nem okozhat problémát… – gondoltam naivan! De! Már az autóban ültem, és bő órán át keresgéltem… Mindent megtudtam: hogy valaha iskola és szakiskola is volt, de már megszűnt! Hogy nemrégiben kerestek új vezetőt! Hogy nevet változtattak. Hogy két címen is vannak a községben… Épp csak egy nyamvadt, működő telefonszám nem volt sehol!

Sebaj, indulás! Majd improvizálok… A helységbe érve igyekeztem arra koncentrálni, hogy a tengelyeim végén megőrizzem mind a négy kerekem, ha a fejemben nem is sikerül… Világvége – és a néhányszázadik 10 centinél mélyebb kátyú – után két perccel simán megtaláltam őket! Száz kilométeren belül a fővárostól, mégis száz évvel visszább az időben…

A kapuban vártak, pedig nem tudták, hányra érkezem – abban sem lehettek biztosak, hogy jövök! Boldogan pattantak be az autóba, hogy elnavigáljanak a kerten át megteendő 30 méteren – lám, nekik kis dolgokkal is lehet örömet szerezni! Szerencsére nekem is: vártak rám! És hittek abban, hogy jövök! Szeretek így érkezni – nem olyan rossz érzés…

Persze, mint minden gyerekintézményben itt is egy pillanat alatt kialakult az „én leszek a Zelsőőő” című előadás, csak amíg ebből az elit óvodákban néha a szülőket is bevonó csetepaté lesz, itt végül simán lebeszélték a sorrendet egymásközt! 

Valaki egy Jaguárral érkezett, ami még az általam hozott csillámporoknál is csillogóbb tekintetett varázsolt néhány arcra. Jó ötlet volt! Reklámajándékokat is látok a kezekben, egyet odacsempésznek nekem is. Erről majd később! A bográcsban babgulyás rotyog csendben. – Lesz itt gyereknap, akkor is! – hallom a szakácsot, aki a fakanala nélkül egyébként a gyermekotthon egyik lelkes nevelője.

Sokszor voltam gyermekotthonban – lakóként is, de az egy másik történet – volt, hogy azt éreztem, jól jön, hogy egy ismeretlen barátnak elmondhatják történetüket! Mert mint mondtam: itt mindenkinek megvan a maga drámája… Most azonban ez fel sem merült: gyereknap volt! Poénkodások, zrikálások, ugratások. Élvezettel hallgattam őket, miközben sorra készültek a különböző arcfestések, csillámtetkók, lufi szívek… 

– Ne beszélj cigányul, nem illik a hölgy előtt! – intette rendre az egyik lányzó kisebb társát! Nekem fel sem tűnt, mert értettem, amit mondott, és csak egyetlen mondat volt. Az jutott eszembe: ha orosz vagy német származású lenne, akkor is „illetlenség” lenne egy-egy mondat a saját nyelvén? No de mindegy… ne gondolkodjunk: élvezzük ki a pillanatot! Gyereknap van! Még ha ezt el is felejtették „odafenn”!

Csak épp… nem hagy nyugodni a kérdés…

Ha már most azt mondja nekik az állam, hogy ők nem számítanak – milyen jogon várja, hogy majd hasznos tagjaivá váljanak?!?

Gyerekek! Néhányuk ballagásra készült épp… Az élet kapujában sorakoznak! Nem maguktól jöttek, nem az ő döntésük volt sem az érkezésük, sem mindaz, amit a sors a tarisznyájukba pakolt! 

Utóirat 1.:

Nem fedtem fel a helységet, mert egyrészt nem akarom, hogy még jobban „büntetésbe” legyenek! Másrészt az a gyanúm, hogy nagyon sok helyszíne lehetne ennek a történetnek!

Utóirat 2.:

Visszaérve a fővárosba egyből dolgozni siettem, mert valamiből azért meg kell élni! És munka közben szerencsésen szemen vágtam magam egy felnyitható pulttal! Baromira fájt, és az egész szemem piros lett! A fájdalom mellett bosszús is voltam: emberekkel dolgozom, egy „moncsicsi” nem épp bizalomgerjesztő látvány! Jegelni kéne, de éjszaka, úton… mi a fenével?

És akkor eszembe jutott az a zselés szív, amit a gyerekek kaptak ajándékba, és amelyek közül egyet valaki belecsempészett a táskámba! A gesztus önmagában is megható számomra – de nem mellékesen: ezzel megmentett néhány kellemetlen pillanattól, és a fájdalmat is enyhítette! Szóval akármelyik lurkó volt: köszönöm!

A napot is, az ajándékot is!

És hogy megint megtanulhattam: nem számít, milyen apróság, amit másnak adhatsz – sokszor neki nagyon nagy dolog! 

Ha fáradt vagyok este: irány a rakpart, a hidak! Vagy a vár! Vagy a… A lehetőség temérdek, és a látvány mindig lenyűgöz! Az a tény, hogy nekem a “munkám”, hogy itt cikázhatok egyszerűen úgy hat rám, mint egy energiabomba! Leírhatatlan érzés, mikor a budai hegyek kanyargós útjairól átnézek Pestre – ahol ezernyi szétszórt aranygolyóként köszönnek vissza a város fényei!

Mindig csak játssz, sose dolgozz!
Ha boldog lehetsz: ne gondolkozz!

– dörmögi Hobo egyik kedvenc dalomban, és tényleg működik Konfuciusz tanítása:

Válassz olyan munkát, amit szeretsz és egy napot sem kell dolgoznod az életedben!

Nem is értem, az emberek miért nem veszik a fáradtságot, hogy megtalálják azt a tevékenységet, amit akár ingyen is szívesen csinálnának – és teszik azt munkájukká…

Ez a kép is munka közben készült – épp a Várnegyedbe vittem sushit!

Az esti Budapest varázsára nincsenek szavak, egyetlen hibája, hogy este kell hozzá legyen! Nappal a parkok érik el nálam ugyanezt a hatást: amikor rácsodálkozom arra a megunhatatlan pillanatra, ahogy a gyerekek csodálkoznak rá a világra! Érdekes: a tekintetünk mindig találkozik közben, és mindig visszamosolyognak… Talán tőlük is lenne mit tanulnunk, nem csak a régi bölcsektől!

A felnőttek – na igen, ők már nehezebb esetek! De azért néha tőlük is sikerül egy-egy mosolyt kicsikarni, ha spontán nem, akkor esetleg valami kis bugyuta poénnal… Például amikor fizetés után átadom a számlát, mintha azt vette volna meg, és bónuszként kap egy pizzát mellé…
A felnőttek világa tényleg más! De ennek a munkának köszönhetően is igazolást nyert számomra, hogy a budai villanegyedekben pont olyanok az emberek, mint a “nyóckeben”! Pont olyan arányban jók és rosszak, csak a lehetőségeik mások! És bár mondhatnám, hogy a jobb lehetőségek boldogabb embereket generálnak – de szó sincs róla!

Kalandok… sokat közülük már megírtam itt-ott – nem volt még unalmas napom! A pucér fiúk a hajón mondjuk sokáig fogják vezetni a sztorik toplistáját – de a körúton betolt autó is hagyott némi nyomot bennem! Fura megrendelő, különleges helyszín… egy-egy randi két pizza között…
És impulzusok tömkelege – ami folyton arra késztet: írjak!

És teszem is gyakran: akkor, arról és azt írok, amit csak akarok – hisz’ szabad vagyok, és számomra ez az egyik legszebb és legfontosabb fogalom! Az írás pedig szintén egy olyan tevékenység számomra, ami a létezésemhez kell – de most épp nem olyan időket élünk, amikor ezt a média keretei között tehetném! Szerkesztőségbe így legfeljebb ebédet viszek – de egyrészt azt legalább kifizetik, másrészt: a lelkem nem kell eladjam mellé!

És persze: így még nem lenne teljes a napom, hiszen reggelente Meseországba indulok: óvodákba, bölcsődékbe várnak rám csillogó szempárok egy közös varázslatra! Hogy “hivatalosan” fotózásra vagy arcfestésre érkezem közéjük, vagy épp lufikutyák tömkelegét segítem új gazdájukhoz – ez változó! De bármelyik is a feladat: amíg velük vagyok, megszűnik a “felnőttvilág”, nincs pénz, politika, kifizetetlen munka, befizetetlen csekk – csak ők, meg én! És ezért – többnyire – még fizetnek is! Hogy aztán kellemesen elfáradva – esetleg délután egy-egy gyerekzsúrt még beiktatva – újfent bevetődjek az autóba, pihenni…
…és sajnálni azokat az embereket, akik képtelenek váltani, és azzal töltik az életüket, hogy dolgoznak!

Köszönöm, hogy negyven éve hallgatom a dalaid, és még mindig ugyanazt érezhetem alattuk, mint egykor…! Mert – és ezt is köszönöm – csinálhattál akárhány olyan dolgot az életbe, amitől kerekedett sokunk szeme: a színpadon ugyanaz a fickó voltál mindig! (Kicsit azért pofátlanságnak tartom, hogy te látszatra sem öregszel, miközben nekem már iskolás az egyik unokám – de legyen!)

És köszönöm, hogy néhány órára feledhettem a közélet, de különösképp a kampány mocskát, és hogy a rock az volt a színpadon, aminek lennie kellett: vélemény, asztalra csapás, társadalom-kritika – és nem agymosás vagy kampány duma! Bevallom, kicsit féltem koncert előtt, hogy a másnapi választás meghatározza majd a hangulatot – de teljesen alaptalan volt, amivel – tudom, nem nagy érdem, de – legmélyebb tiszteletemet vívtad ki!

Szenzációs este volt, csodálatos színpad, látvány, fények, a hang is a helyén volt… Profi volt minden, méltó négy évtized munkájához! És néhány számra – hogy csak a Dsida-verset említsem – bizony a lúdbőr is jegyet váltott…

Az egyetlen, ami nekem fura volt, az két-három dal megváltozott dallama, de ezt bőven kompenzálta a hangulat!

Ja igen: és az időutazás mellékhatásaként most izomláztól sajog minden porcikám!!! Igen, erről csak te tehetsz… Hiába, negyven év az negyven év, ha rajtad nem is fog az idő!

Köszönöm az estét, az izomlázat – és ezt a negyven évet!

A „nem a Soros által pénzelt” média szorgalmasan hangoztatta, milyen jó lesz most majd a családoknak most, hogy a kormány jóvoltából már nem csak az általános iskolások, de a kilencedikesek is ingyen kapják a tankönyveket! Hiszen jobban teljesítünk, és ezt mi, magyarok együtt hoztuk össze, no meg a népesedést is növelni kell, hogy csak a legfontosabb motivációkat soroljam!

Egy pillanatra már majdnem meghatódtam, hiszen a könyvek megvásárlása minden évben tényleg hatalmas terhet jelentett a családoknak, miközben nehéz feladat lenne felsoroljam azokat az intézkedéseket, amelyek a valóban átlagos átlagpolgár életét könnyítették mostanában!

Aztán elmentem egy kilencedikes szülői értekezletre…

Elsőre nem is értettem, mikor egy anyuka félve felemelte a kezét és alig hallhatóan megkérdezte: ki lehetne-e valahol fizetni az ingyenes könyveket, mert ez így nagyon nem lesz jó! Pillanatokon belül az osztályban ülő szülők jelentős része csatlakozott a kezdeményezéshez, és kétségbeesve sorolták, hogy az igyenkönyveket nem csak egyszerűen le kell adni tanév végén, de mindezt úgy, hogy a használatnak semmi nyoma nem maradhat! Nem lehet aláhúzni a lényeget, megjegyzést írni az órán elhangzottakból, vagy bekarikázni, mi a lecke! Bekötni sem lehet, mert megfelelő méretű borító nincs, ragasztani nem lehet. És ez még semmi: de nem lehet készülni az érettségire, vizsgákra, és az is gáz, ha az osztály esetleg nem ér a tananyag végére, mert következő szeptemberben már csak órai jegyzetekkel lehet készülni akkor is, ha érettségi tárgyból maradtak el a nebulók.

Hogy bosszúság? Kit érdekel… A lényeg, hogy megint elhangozhat minden csatornán ezerszer, hogy mily’ nagylelkű a kormány – miközben ismét csak egy propagandaszöveget harsogva vágják át a fejünket!

Hogy átverés? Meg sem lepődünk már… Hiszen nem „ingyen adják”, hanem kölcsönzik a könyveket, úgy, hogy ne lehessen élni a lehetőséggel, és persze a méregdrága nyelvkönyvek nélkül, amelyeket továbbra is ki kell perkálni azonnal. Mármint azonnal, amikor megérkezik – várhatóan: októberben! Szóval mindez már lassan természetes…

– Nesze semmi, fogd meg jól! – legyintett volna öreganyám szomorúan, ha még élne, és hallaná! Igaz, neki – és még sokszázezer társának – ez fel sem tűnne… mert számukra szülői értekezlet helyett csak a média marad, amely jelenleg is harsogva hirdeti a kormány hőstetteit.

Ideológia

A vasfüggöny innenső oldalán ez a viccesnek tűnő mondóka maga volt a valóság – hiszen az emberek többsége álmodni sem merte, hogy eljusson ezekre a helyekre! Hogy ennek megfelelően népköltésként terjedt el, vagy a hatalom egy jeles költője lett megihletve, hogy játszva tudatosítsa a felnövő generációban határait? Valószínűleg már nem fog kiderülni…

Mi pedig a hetvenes évek derekán nem is ezzel foglalkoztunk, hanem csak fújtuk nevetve és közben még tapsoltunk is! Na nem a fennálló rendszernek, hanem ez volt hozzá a játék!

A rendszert, melyről az ünnepeken hadováltak valamit – nagy ívben… hmmm! Bár manapság divat tagadni, de akkoriban ciki volt, ha valaki nem lett része a rendszernek: nem avatták fel kisdobosnak, úttörőnek, és utóbbiak „nem kötöm fel a nyakkendőt” címen futó műsora is inkább volt kamaszos lázadás a kötelezettség ellen, mint ideológiai ellenvélemény…

Ifjúság

Amerika, London, Párizs… Tényleg nem volt normális, aki két évtizeddel a rendszerváltásnak hívott esemény előtt ilyenekről álmodozott! Én például nem tettem, az ismerősök többsége is beérte egy-egy csehszlovákiai kalanddal. Nekem az is elég volt, ha letelt a vakáció, és mehettem vissza a barátaimhoz!
Nos, igen: a gyerekvédelem nem állt épp a helyzet magaslatán! Senkinek nem tűnt fel, hogy van (vélhetően sokkal több, mint) három gyerek, akik nem nyaralni járnak, hanem dolgozni, háztartást vezetni, és nem csak hébe-hóba kapnak egy-egy – akkoriban teljesen elfogadott – maflást! Nem vette észre se szomszéd, se tanár, se védőnő… senki!

Ma bezzeg… Bár a tapasztalat azt mutatja: érdemben tenni vagy nem tudnak, vagy nem akarnak! A családon belüli erőszakban élő gyerekek pedig pont olyan lelkesen várják a szeptembert – csak a mondókák változtak!
Illetve: fültanúja voltam, amikor a nyolcvanas évek elején az alkohol kontra rezsi vita eredményeképp cirka ötvenezres(!) villanyszámla tartozás okán leszerelt villanyóra miatt felhívták a helyi pártbizottságot, hogy hogyan képzelik, hogy három gyereket itt hagynak a sötétben?!? Nem telt el hatvan perc sem talán, és vissza volt szerelve az óra… Nem jelentem ki, hogy helyes döntés volt, de azt igen, hogy inni lehet sötétben, leckét írni nem!

Erkölcs

Próbálom felfedezni, hogy mi volt az, ami miatt annyira emlékezetes volt ez a mondóka… Emlékszem, kifejezetten jókat kuncogtunk rajta! Na persze, volt még két-három hasonló, mint például a „stik-stik, nulla-négy – nem forog az észkerék” – amely egyértelműen gúnyolódó volt, még ha nem is voltunk tisztába vele, hogy ennek jelentése: „hívd a mentőket, ez egy őrült”!

Igen, akkoriban valahogy más volt a kommunikáció! A legundokabb tanárt sem jutott volna eszünkbe lehülyézni, és a csúnya beszéd kimerült általában valami gúnyos hangsúlyban. Felsősként már elsütöttünk néha egy-egy „hülye aki olvassa” poént, de itt sem a hülyézés volt a lényeg, hanem az óra alatti reakció…
A „kérem, maga nem normális” tökéletesen kielégítette gúnyolódási igényeinket, mert már ennek is megvolt az a pikantériája, amivel akár incselkedni is lehetett osztálytárssal, szabályokkal…

Nem, azt nem mondanám, hogy jobbak voltunk, mint a mai fiatalok, és a határokat mi is feszegettünk, ahogy növekedtünk! De tudtuk tisztelni egymást, „ellenségeinket” is akár. Igaz, erről nem beszéltünk, mert ez volt a természetes… Mostanában volt, hogy egy óvódába lépve úgy köszönt rám egy kisgyerek, hogy „mit akarsz kis köcsög?” – na ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna. Mi több: még a hülye szó is a nyomdafestéket nem tűrők között szerepelt, és napjainkra szűnt csak meg ez a korlát…

Hogy jó-e ez így? Én nem hiszem! Néha úgy érzem, a rendszerváltás során megszüntetett erkölcsrendészettel (mert ilyen is volt – elsősorban az üzletszerűen kéjelgő hölgyek részére) egyidőben mintha megszűnt volna az erkölcs is!

Mostanra elérhető egy kattintással Amerika, akárcsak London vagy Párizs. És kijelentés helyett csak aggódva kérdezem: „Kérem! Maga nemnormális?”…

Lassan ötven éve koptatom a Földet, és persze már jól tudom: ha nincs „rendszerváltás”, az a nyavalyás szocializmus akkor sem épülhetett volna fel soha – hiába mondták, hogy majd mire mi leszünk szülők… hogy a gyerekeinknek már milyen jó lesz!

Jó lett? A magam részérő igyekszem mindent elkövetni, hogy az legyen, és szocializmus helyett inkább közvetlenül az ő jövőjüket építettem! Megtettem, ami tőlem tellett, de ha szétnézek az országban… meglehetősen reménytelennek tűnő káoszt látok csupán az élet szinte minden területén! Romokban az egészségügy, az oktatás, a gazdaság… és mintha az erkölcsrendészet megszűnésével az erkölcs is megszűnt volna: romokban a társadalom! „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!” – jut eszembe az idézet hajdani rendszerváltó ifjúként, hiszen anno azt hittük: most majd egy demokratikus, „nyugatis” országot építünk tovább, és végre tényleg eljött a jólét, a szabadság ideje! Most meg nem tudom, mitől rettegek jobban: hogy gyerekeim bejelentik, elhagyják az országot, és reszkethetek, hogy karácsonyra legalább látom-e őket – vagy maradnak, és viszik magukkal a rájuk mért terhet… Ellehetetlenítve, látszat-szabadsággal megáldva, remények nélkül…

Hol rontottuk el? Nem tudom! Talán ott, hogy a szabadságot is meg kell tanulni, nem csak a nyakkendő kötését… Talán ott, hogy elfelejtettük: a mi szabadságunk addig terjed, amíg elfogadjuk a másik szabadságát is!

Talán nem is kellene már ezen morfondírozni, hiszen a múltat megváltoztatni nem lehet (na jó: van, akinek sikerül, de az egy másik történet…), a mostani rendszer, a benne élő emberek adottak, így kell(ene) boldogulni, helyére tenni a helytelent, és megtanulni építeni valamit… Mert az előző rendszerrel szemben most mintha csak rombolni tudnánk!

Illetve: épül itten sok dolog: metrók, stadionok, villák… Hogy ki mit épít? Szíve joga a döntés… De valami ijesztőt vélek felfedezni az építési tervek között: mintha a múlt kísértene! Mintha a történelmet építenénk újjá: hol a Honfoglalás korából, hol István királyunk idejéből, hol az Ezredforduló Magyarországából érkezik egy szelet… ami – ha emlékként érkezne, letűnt korok tanulságát magán hordozva – örvendetes tény lehetne, hiszen bőven van mit tanulni a múltból!

Csakhogy: itt kérem, mintha a múlt épülne most újjá! És annak régen sem lett jó vége – pedig akkor ez a vég még egy szépnek tűnő jövő volt, amibe talán még hittek is az emberek! Vagy ha nem, hát legalább tették a dolgukat, mert volt, és mert tudták, mi a feladat! Fönt mondhatták, hogy „kommunista-szombat”, de a gyerek iskolája csak ki lett festve valahogy… Lehetett elmebeteg ötéves terv, de a túlóra-pénzből lett nyaralás, vagy épp cserébe szakszervezti beutaló.

Anno a „vas- és acél országát” próbálták ránk erőltetni – ma az olimpiát… Mennyire más – és mégis: ugyanaz!

Nem állítom, hogy jó volt az előző rendszer, de a jelent elnézve nem csodálom, ha sokakban tör ki a nosztalgia! Volt, aki elvből, volt, aki félelemből, volt, aki érdekből szolgálta a rendszert, mert hittek egy jobb világban…  

Mostanra azonban már nincs miben hinni sem!

Emlékszem, ifjúságom hajnalán majdnem poppernek lettem kikiáltva! Az ok egyszerű: ez a hajviselet nem csak jól állt, de elegendő voltam hozzá én is, és a hajam is. Vékony lábaimon a répanaci lényegesen jobban festett, mint a trapéz – és bár „lecsövesítettem”, akkor is csak répának tűnt, hisz’ alig voltam 30 kiló! De nem is ez a lényeg, hanem az az élmény, amikor első alkalommal vitt el valaki egy rock koncertre! Ifipark… Igen – nekem még megadatott, hogy az eredeti verzióban csápolhassak a falai között.

Soha nem felejtem el… Prognózis dübörgött, a színpadon füst hömpölygött, a színes fények, reflektorok varázslatosan verődtek róla vissza! Ez ma már természetes, de akkortájt a tévében is ritkán lehetett látni ilyet! Ráadásul azt énekelte a banda, amit én mióta az eszemet tudom: éreztem, vallottam, gondoltam… Harmincegynéhány év után is futkos a hátamon a hideg, amikor behunyom a szemem, és érzem, ahogy lüktet a zene, hallom, ahogy a fiatal srác – Vörös Pisti – kiénekli a lelkemből, hogy „Én az időt nem sajnálom – csak élni szeretnék. Hagyjatok élni!”… és sírni tudnék, mert ez még mindig így van, és amikor meghallom, egy pillanatra újra tini leszek, és újra hiszek abban, hogy van erőm is hozzá!

Én így lettem szerelmese a rockzenének, és bár Mozart vagy Vivaldi sem áll tőlem távol: ez bizony örökszerelem! EDDA, HBB, Mobil, Piramis… Nem volt megállás!

Alig vártam, hogy „szabad legyek”, és élvezhessek minél több koncertet ebben a csodás birodalomban – de mire eljött az én időm: bezárták! Életveszélyes… Nem részletezem – szerintem sokan látták, amint napról-napra készül összeomlani, mígnem több mint három évtizednyi(!) enyészetet követően végre felújították, és Várkertbazár néven átadtak valamit, ami talán szép, talán jó – de: nem AZ!

Az Ifipark tehát bezárt, és az ifjúság hoppon maradt – de csak néhány hónapra: hamarosan elkészült a Petőfi Csarnok és intézményei a Városliget szívében. Persze, ezt leírni egyszerűbb, mint megélni, hiszen mindenki kicsit fenntartással fogadta az új helyszínt. Már a neve is fura poén volt – különösen akkoriban, amikor a hülye szóért még intő járt a suliban, és kisípolás a médiában –, onnantól kezdve szabadon lehetett bárkit a „pecsába” küldeni! És – bár ennyivel azért nem lehetett megvenni a fiatalokat – a Karthago hívószavára hatezernyien dübörögtették az elefántokat a nyitóbulin! A dizájn ugyan kissé megosztotta az embereket – piros falak, csupasz betonnal, hogy csak a két végletét említsem –, és az akusztika is hagyott némi kivetnivalót, de az biztos, hogy technikailag az ember már szinte a (vad)nyugaton érezhette magát egy-egy estére!

Nem tudnám végigmondani a névsort, hogy kik léptek fel a PeCsa színpadán… Az Accepttől a Nightwishig, a Nirvanától Slashig hosszan sorolhatnám a világsztárokat, a magyarok közül pedig egyszerűbb lenne elmondani, hogy ki nem volt fellépő a csarnok vagy a szabadtéri színpad deszkáin. Senkit nem szeretnék kihagyni, így még ízelítőt sem mondanék… csak egy személyes kedvencet emelnék ki: éveken át tartotta magát családunkban az a hagyomány, hogy december 24-én meggyújtottuk a gyertyát a fán, majd 25-én Hoboval töltöttük a karácsonyt, méghozzá gyerekeinkkel együtt!

Igen, utóbbi már csak kedves emlék – de talán ezért is lett olyan fontos a bakancslistánkon, hogy az általam menedzselt zenekar egyszer eljusson a színpadára… Azt hiszem, ez sok bandának volt álma az elmúlt évtizedekben – nekünk is! Amikor az első hírek jöttek, hogy esetleg bezárják a PeCsát, akkor aggódva néztünk össze: vajon megadatik-e még…

És igen! Végszóra… – mondhatnám viccesen, de vegyesek az érzéseim! Szomorú vagyok, mert már nincs visszaút: október végén végleg bezár, megszűnik létezni a hely, amely a koncertek szentélye, a bandák álma, a közönség kedvence volt 30 éven keresztül – és amíg az Ifipark bezárásakor már lehetett hallani, hogy azért lesz „tovább” élet, most síri a csend! Az Aréna a közönségnek megfizethetetlen, a legtöbb zenekarnak elérhetetlen… És bár a Várkertbazár már ott virít a hajdani szentély helyén – azért aligha érezzük a hajdani intézmény utódjának!

Azt mondtam vegyesek az érzéseim… És igen, ha már említettem a saját csapatunkat, akkor muszáj megemlítenem, hogy napok óta azon dilemmázom, melyik a megtisztelőbb? Megvalósítani, hogy fellép a csapat a PeCsa színpadán? Részese lenni a magyar zenei élet egyik kultikus intézményének búcsúzásán? Vagy egy színpadon állni azokkal a legendákkal – Bajnok, Donászy, Som, Vikidál, Závodi, Zeffer, hogy Horváth Attilát, vagy hála a technikának: Tunyogi Pétert már csak tejszínhabként említsem a tortán – akiknek dalain cseperedtünk?

Nos, ezen a kérdésen még sokáig töprenghetek… Az biztos, hogy egyenként is megtisztelő számomra – és a Bermuda RockbanD minden tagja számára –, így együtt pedig nincs is rá szó! De mégis: boldogok vagyunk!

Csak ne lenne ez ilyen keserédes… Vagy legalább tudnám, hogy ez csupán a szokásos körforgás, és ez most elmúlik, de jön helyette egy új lehetőség… Engem az Ifiparkban, gyerekeimet pedig itt, a PeCsában csapta meg a rock szele – az unokámnak vajon hol lesz erre módja? Lesz-e egyáltalán?

Kérdéseim lennének, bőven – de a válasz csak néma csend! Illetve… még egy utolsó dübörgés – aminek minden formában részese lehetek! Felemelő érzés…

És ki tudja: a Nirvanának ezek a deszkák és egy lemez kellett, hogy beírják magukat a törikönyvbe – ez azért jó ómen!

Ámen!

…igaz, csak e-book formátumban, de remélem, azért így is eljut azokhoz, akiknek talán pont erre van szüksége! És talán arra is jó, hogy megtanuljuk értékelni azt, ami körülvesz minket…

Utóirat: már a Bookline oldaláról is megrendelhető!

– Na, ne szórakozzanak már velünk! – gondolják erről sokan, például azok, akiknek már semmi más szórakozási lehetőségük nincs, mint hogy kisétálnak a Városligeti Sörsátorhoz és – ha van pénzük, beülnek, ha nincs, akkor kint sétálgatva – hallgatnak élő zenés koncertet, többnyire ifjúságuk dallamait idézve, amelyre amúgy sem volt eddig sok lehetőség. Csakhogy nincs mit tenni: odafönt eldöntetett, akkor idelent a földi halandók nem fogják azt megváltoztatni…

Sőt! Ha „pattog” a kisember, akkor könnyen még kontrázhatnak is a döntéshozók! Mint a vasárnapi nyitvatartás esetén: hiába volt a felháborodás a vevők és a boltosok részéről, előbb kiterjesztették a világörökség területén lévő üzletekre, majd bekeményítettek és kifejezetten elutasították, hogy legalább a Balatonnál  felmentést kapjanak az emberek!

Nincs ez másképp a Városliget esetén: most, hogy lassan mindenki beletörődött, hogy a közvélemény kutat ás, de mindig sírhely lesz belőle, mert úgyis „tesznek” az eredményére – most még rákontráztak: a Dürer kertet és a Kertemet is bezárják!

Azt a Dürer kertet, amely az alternatív- és világzene kedvelőinek volt a paradicsoma, akár közönségként, akár útját kereső – vagy épp már befutott – zenekarként élvezte a műfajt! És azt a Kertemet, ahol délutánonként a limonádé a sláger, mert gyerekek, családok töltik meg két- és négylábon érkezve, hogy aztán estére átalakuljon a manapság oly népszerű romkocsmává, és fiatalok – magyarok és külföldiek, diákok és dolgozók – szórakozását biztosítsa!

Na persze: menjenek máshova! Romkocsmából még tán akad is, hiszen a VI-VII. kerület nincs innen messze, ahol minden háztömbre akad egy… De olyan hely, ahova kisgyerekkel és nagy kutyával sétálva is betérhetünk, ha megszomjaztunk – na, olyan már lényegesen kevesebb!

Igény tehát lenne – van! – mindkét helyszínre (ahogy a már korábbi fázisban „kivégzettekre” is lenne!), csakhogy a döntéshozók talán pont a Dürer kert helyén korábban működő pártiskolában szerezhettek valami lelki traumát okozó, rossz élményt! Legalábbis úgy döntöttek: porig rombolják, hogy a helyére épülhessen az új Nagycirkusz! A Kertem helyén pedig a Magyar Zene Háza fog felemelkedni… majd egyszer!

Attól tartok, addig még lesz egy pár cirkusz… És továbbra is mi leszünk benne a bohócok!

Nem, ezúttal nem stadion – hanem EB, és nem futball, hanem szakmunkás! De 2018-ban mi rendezhetjük meg, mert elnyertük a jogot! Jó, nem?

Büszkének kéne lennem, de én már csak ilyen kukacos vagyok, kevés dolognak tudok örülni, ha leakarják nyomni a torkomon!

Ezért most például annyira nem rajongok, mert kb. olyan érzésem van, mint a focival: küzdünk a rendezés jogáért – de nem tudunk igazán labdába se rúgni! Szakmunkás EB-t rendezünk, miközben nincs szakemberünk!

A szaki-bácsik kora lejárt: megette az adórendszer és a technika, de mára egyébként is nyugdíjasok lennének, ha még nem vitte volna el őket az infarktus.

Az utánpótlás esélytelen, mert egyrészt az ifjúság – és lássuk be, a szülői bíztatás is ezt sugallja – nem szakmunkásnak, de még csak nem is dolgozni készül, hanem inkább egyetemen lógnának. De ha véletlenül valamelyiknek eszébe jutna, hogy túl sok lesz a góré, valakinek melózni is kell majd, akkor sem tudna hova fordulni, mert a szakmunkásképzésben az utolsó szakértelem az volt, amikor a lehető legszakszerűbben szétbarmolták rendszerét! Mára az itt-ott fellelhető szakiskolák jószerivel csak arra szolgálnak, hogy aki nem volt képes bejutni egyetlen középiskolába sem, az valahol eltöltse az időt, amíg eléri tankötelezettségének végét!

De mi most Európa Bajnokságot rendezhetünk velük – éljen, éljen, éljen!

Kicsit nosztalgikus hangulat áradt most végig rajtam… ifjúságom hajnalán a munkaversenyek izgalma váltott ki hasonló érzetet – igaz, más kor, más rendszer, más értékrend… Mi is hozzájárultunk a Tervhez, a terv pedig tovább építette a szocializmust, amihez ki-ki több-kevesebb lelkesedéssel hordta a téglát! Ha azonban az ideológiai részt kivesszük, még mindig maradt a közös program, és általában teremtődött belőle valami. Ha nem is szocializmus, de kifestett iskola, megjavított csapok, tiszta ablakok…

Nos, ez a Szakmunkás EB nekem ezt idézi – de legalább újra ifjúnak érezhetem magam! Kár, hogy most produktum helyett csak az ideológia van, de az is sánta…

No megyek edzeni: megpróbálom kvalifikálni magam a 100 méteres síknyomásban, vagy legalább a rövidtávú szemfelszedésben! Addig meg nóta még egyszer onnan hogy: „Az a rendes iparos, aki mindig italos…” – mert ebben legalább tutira jók vagyunk! Mondhatni: Európa bajnokok!