Nem is értem, eddig hogy-hogy nem írtam róla…
Igaz, szóban már sokszor elmeséltem, hogyan is került a nyakamba a kedvenc láncom!
Ma egy különleges hóvirág fotója kapcsán jött elő a történet, ahol a képen a tavasz első hírnöke nem pusztán a fagyos földdel, de egy útjába került falevéllel is sikeresen küzdött meg, hogy elhozza nekünk a tavasz reményét!
Évek óta – ha reményre van szükség – nálam a jelszó: hóvirág!

Éppen egy hosszú betegség után és egy gyors költözés előtt voltam. A zajos, zsúfolt Újlipótváros helyett találtunk is egy szuper kis házat a város szélén, ami ugyan nem volt annyira különleges, de még azért pont megfelelt és végre volt kertje is! Csend, nyugalom…
A gyerekekkel mentem megnézni, a kert lehetősége őket is lázba hozta! Szó se róla: csudaszép volt, még így január végén is! Éppen előbújtak az első a hóvirágok, melyből akkorák virítottak egy szilvafa tövében, amekkorákat korábban még sosem láttam!
Ámulva néztem és már csak azt éreztem, hogy nekem ez kell!!! Természetesen nem volt hozzá elég pénzünk… De kisebbik lányom biztatott: „Meg fogod oldani! “Mostantól a jelszó: hóvirág! Csak erre gondolj!”

És működött!!! Csodával határos módon meglett a szükséges pénz és éppen a Sugárba készültünk a találkozóra, hogy végre aláírhassuk a szerződést. Amíg vártunk a tulajdonosra, nézegettük a kirakatokat (közben persze azon rettegtem, hogy mi minden jöhet még közbe!), mikor egyszer csak újból ott volt előttem egy hóvirág: ezúttal ezüstből, egy pici holdkővel a tövében! Csudaszép volt (és meglehetősen drága), de jelnek vettem és megnyugodtam, hiszen emlékeztettt, hogy a jelszó: hóvirág! Mi baj lehetne?!?

Természetesen meglett a szerződés és boldogan költöztem is volna, csakhogy rémálmot csináltak belőle a költöztetők! Átvertek, becsaptak, megaláztak – miközben sorra tönkretették életem darabjait…
Az idegösszeomlás kerülgetett! Sírógörcs közepette tehetetlenül néztem, ahogy sorra semmisülnek meg dolgaim!

Egyszer csak megjelent a lánykám, kezében szorongatva valamit…
„Az első közös vacsora mellé szántam, de úgy látom: most van rá szükséged!” – mondta és átnyújtott egy kis dobozt, amelyből előkandikált az a lánc, a holdkővel díszített ezüst hóvirággal!

Hogy honnan szerzett rá pénzt? Vagy hogy mikor vette meg? – azóta sem tudom! De, ha lehetetlen, kilátástalan helyzetben vagyok (vagyis elég gyakran, mert valahogy vonzom az ilyesmit) csak megszorongatom kincsemet és emlékeztetem magam, hogy még mindig ugyanaz a jelszó: hóvirág! Vagyis meg fogom oldani, bármi is vár rám!

Épp ezért nem is veszem ki soha a nyakamból ezt a kedves emléket, pedig azóta már túl vagyunk egy újabb költözésen!

Szívből üzenem mindenkinek, akinek most nehéz valamiért: legyen nektek is ez a jelszó!
A fagyos télből előbújó, az újjászületés, az enyhülés hírét hozó, reményt adó hóvirág!

Az asszony sokak szerint verve volt jó 50 évvel ezelőtt is, és ez most sem változott! A gyereket meg nevelni kell, és még mindig van, aki a testi és lelki terrort ebbe a kategóriába sorolja! A törvények elvben szigorodtak, de az elbújás, az álcázás lehetősége is.

Nem, nem fog megváltozni! Te is tudod, hogy ez csak ígéret… És elmondta, fogadkozott már annyiszor…
Neked kell lépni, neked kell a sorsodat a kezedbe venni! Csak te változtathatsz, de nem vagy egyedül: vannak sorstársaid, akiknek sikerült és vannak, akik segíthetnek!

– mondanám, ha eljutnának szavaim azokhoz, akik számára ennek a videónak a képei napi szinten a valóságot jelentik. De csak neked mondhatom, aki e sorokat olvasod… Rád ruházom a felelősséget, hogy továbbadd annak, akinek szüksége van rá!

Oszd meg, küld el! Ha csak gyanúd van, küld el azzal, hogy „nézd, milyen érdekes videót csináltak a sminkesek”!

Vedd észre, aki bajban van! Vedd észre, aki nem tud egyedül lépni! Ne te lépj helyette, csak biztasd az első lépésre, és támogasd, ha elbizonytalanodna!

Rajtad is múlhat egy élet… – a szó minden értelmében!

https://youtu.be/MWlwmei5B1w

A 3 hónapos karantén időszak alatt megsokszorozódott a családon belüli erőszakos cselekmények száma. Az erre szakosodott szervezetekhez jóval több segélykérés érkezett, mint „békeidőben”. Pedig akkor is nagy a forgalom. A karantén időszakban a Parlament egy tollvonással megakadályozta az Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatását Magyarországon. Azt az Egyezményt, amely a családon belüli erőszakra hivatott igazságos, törvényes megoldást kínálni világszerte, hogy ne maradjanak magukra az áldozatok a bajban, időben kapjanak segítséget, mielőtt tragédia történne. Hogy ne maradjanak következmények nélkül vagy ne csak minimális következményei legyenek az elkövetők tetteinek.

Mi, sminkesek és testfestők szerettünk volna tenni valamit az ügyben, a magunk módján. Szeretnénk felhívni a figyelmet erre a nagyon komoly problémára. Mi csak megfestettünk/illusztráltunk képeink segítségével képzelt helyzeteket, ám ez sokak számára a kíméletlen valóság.

Azt szeretnénk, ha videónk minél több emberhez eljutna és legalább mi, akik nem vagyunk érintettek, tudnánk segíteni a bajbajutottakon. Akár úgy, hogy nem nézünk félre és szükség szerint közbelépünk.

Ez nem magánügy!

Egy pillanatra hinni tudtam abban, hogy lehet változás! És ez egy fontos pillanat volt, mert megmutatta ország-világ előtt (na jó, de legalább az internetről tájékozódóknak), hogy a király meztelen: igen, itt lehet képviselőt ütni a biztonsági őrnek, a köztévé lehet egy ember magántulajdona, amit közpénzből működtet, magánsereggel védhet. Úgy, hogy oda a rendőr se mehet be. Megmutatta, hogyan zajlik a törvénykezés (ha én egyszer azt mondom, akkor az lesz és kész), hogy vannak, akik minden törvény felett állnak és bármit megtehetnek, mindenki más csak azt, amit ők megengednek… Hogy mindenre lehet a válasz egy cinikus képenröhögés – csak mert megtehetik! És még örülhetünk, ha csak röhögnek…

Jó, hogy ezt megmutatták! Jó, hogy aki élőben követte az eseményeket, vagy aki visszanézi a felvételeket, az láthatta mindezt – csakhogy ezek többsége ezt eddig is tudta, legfeljebb megerősítést nyert bennük. Vagy legfeljebb azt mutatta meg számukra, mennyire minden képzeletet felülmúlóan nagy a baj…

És most?

Most kijöttek azok, akik bementek az MTVA székházba, elcsitították a tömeget… Ma már nem lesz különösebb tüntetés, mindenki készülődhet tovább a karácsonyra – ha van még miből és még van kinek!

Hogy mi változott? Semmi!

Egy pillanatnyi reménysugár, ami – karácsonykor miért ne hihetnénk a csodákban – azt sugallta: lehet változás! Van remény! Hiszen lám: összefogtak a pártok, együtt teszik a dolgukat!

Tényleg csodás – és sajnos tényleg csodaszámba menő! Eddig hiába mondtam, hogy valóban összefogni kell, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanaz kell legyen az értékrend, nem azt jelenti, hogy mostantól kézakézben sétálgasson a DK és a Jobbik aktivistája – hanem hogy egy közös cél érdekében kéne dolgozni: az országban a működőképesség és a demokrácia helyreállításáért. Pusztán azért, mert másképp nincs létjogosultságuk: a diktatúrának nincs szüksége ellenzékre, pártokra – legfeljebb biodíszlet gyanánt!

Volt egy pillanat… Az emberek ezrei az utcán, az advent és a mínuszok ellenére – miközben az összes ellenzéki párt együtt tesz valamit, ami akár működhet is! Jó volt egy pillanatra eljátszani a gondolattal, hogy történhetnek itt most Nagy Dolgok, amitől helyreáll a rend…

– Csak békésen, erőszakmentesen…! – hangoztatták a képviselők. Igen, jó lenne így, én is ezt vallom, gyűlölöm az erőszakot! De sajnos ez arra is kevés volt, hogy újabb ráncokat varázsoljon A Homlokra! Amíg az emberek az utcán tüntettek, a képviselők pedig a TV székházában, amíg a biztonság őrei országgyűlési képviselőt vertek és mentőt tartóztattak fel, addig a Vezér hol a Vidi meccsén szurkolt a győzelemért, hol afrikai emberek gondjait vette Bécsben a nyakába…

Tényleg van még gondolkodásra képes ember, aki elhiszi, hogy békésen, törvényes, demokratikus eszközökkel lehet itt változtatni valamit? Békésen, miközben (bocsánat, de) szarnak a fejére? Törvényesen, azokkal szembe, akik a törvény felett állnak? Demokratikusan, egy diktatúrában, ahol csak az történhet, amit a Vezér jóváhagy?

Volt egy pillanat… igen…

Elmúlt!

Hát kérem – nekem most van elegem!!! Több okból is!

Az ellenzék szerint Tarlóst le kell váltani minden áron! Oké, ezt én sem bánnám… De mi lenne, ha nem azért akarnák a fejét, mert Orbán embere, hanem mert mondjuk légkondi nélkül száguldunk a tömegben a metróval a város egyik végéből a másikba. Mert utáljuk az utcán vizelő hajléktalant, de valójában egyszerűen nincs hol elvégezni a dolgunkat… Vagy rendszeresen káoszt okoznak a felújítások, amelyek általában már az átadáskor láthatóan rossz minőségben készülnek el. Szóval: ha azért akarnánk mást helyette, mert nem jó! Mi több: van jobb!

Mi lenne, ha – csak úgy poénból – nem Tarlóst akarnánk leváltani, hanem találni valakit, aki alkalmas arra, hogy a helyére lépjen? Akinek egy kicsit is van elképzelése – azon túl is, hogy Abcúg Tarlós!

Már, ha van ilyen… „Felbukkanhat egy jobb jelölt” – mégis honnan? És mi alapján döntsük majd el? Nem ott kéne legyen már a tűzvonalban, hogy láthassuk rátermettségét?!? Felbukkanhat… Esetleg a Dunában tárgyal a búvárokkal? Azt gondoltam, olyan embert keresünk, aki évek odateszi magát a város érdekében, próbál hangot adni elképzeléseinek, mert van olyanja. Aki erkölcsileg tiszta, és szakmailag rátermett. Aki… Mindegy, nem sorolom, mert – ha lenne ilyen – vélhetően már hallottunk volna róla! De valami azt súgja: még nem született meg! Talán még a szülei sem… Vagy amilyen a mi formánk: utóbbiak épp most mondanak le a gyerekvállalásról!

Tarlósnak úgy látom: nem kell aggódnia a kampány miatt: megint megnyeri neki a meccset az ellenzék…

Csak futsz, és célba érsz! Eközben megtanít, hogy nem csak a cél, hanem az odavezető út is fontos… Ha megfelelő felkészülés után figyelembe veszed a pálya sajátosságait, betartod a szabályokat és a cél lebeg a szemed előtt – akkor beérsz! Ez már mindenképp győzelem!

Persze, azt mondják, csak az számít, aki a célszalagot is viszi! De nem lehet mindenki első, és nem lesz mindig ugyanaz a nyertes!

Hogy elsőnek vagy utolsónak érsz célba, az sok tényezőtől függ! De – ha ezt a néhány dolgot betartod – biztos lehetsz benne, hogy a tőled telő legjobb helyen végzel, tehát mindenképp győzöl! Ráadásul annak tudatában készülhetsz a következőre, hogy te mindent meg is tettél ennek érdekében!

Ha úgy alakul, megállhatsz, hogy FairPlay játékosként a sportszerűség jegyében segíts mást is célba érni! Ez kicsit ugyan lassít, ámde mégis felemel…

Amit nem tehetsz: nem állhatsz a pálya közepén, nem szidhatod az ellenfeleket, a pályát, a szabályokat – mert egyrészt ettől nem leszel hamarabb a célban, másrészt tudhattad már az induláskor! Ez a közönség, a szurkolók dolga, ha van ilyen… neked csak az útra és a célra kell koncentrálni – és tenni a dolgod!

Már, ha győzni akarsz! Vagy ha legalább célba érni…

Az első olyan pillanat, amikor hosszú évek után azt éreztem: valami megmozdult, az a diákok tüntetése volt! Ahogy összefogtak, ahogy kiálltak egymásért, önmagukért a hatalommal, és a belőlük gúnyt űzni készülő médiával szemben – az példamutató volt, azt megtanulhatnák tőlük az úgynevezett felnőttek!

A második reménysugár a szavazás napján jött el. Már Hódmezővásárhely óta érlelődött, lassan és nehezen, mint amikor csonthéjas gyümölcs magját csíráztatjuk – de amikor azt láttam, hogy vasárnap reggel 6 órától kígyóznak a sorok a szavazófülkéknél, újra azt éreztem: van remény! Aztán persze jött a valóság…

Illetve bárcsak az jött volna! Mert amit helyette kaptunk, annak sem a valósághoz, sem a demokráciához nem volt semmi köze!! Tudtam, tudtuk, hogy ez lesz… Egyetlen pillanatig sem játszottak tiszta kézzel, nem is feltételeztük, hogy majd pont a „nagy meccset” fogják tisztán játszani!

Nem is az eredménnyel van bajom! Ha a többség ezt a kormányt akarja, akkor – szomorúan, és nyugtázva, hogy ez egy következmények nélküli ország, de – elfogadnám a többség akaratát! Azonban ezt a választást sajnos nem a szavazófülkékben döntötték el! Ez a tény, és az az irány, amerre tartunk azt sugallja: négy év múlva már felesleges lesz szavazni, mert sem ellenzék nem marad (nem mintha kár lenne értük), sem olyan ember, aki még hajlandó lesz elmenni szavazni… Minek?!? Erre csak egy megoldás van: ha új választást vívunk ki, a váratlan helyzettel megzavarva a kormány terveit. Nekem ezért is volt fontos, hogy ott lehessek a szombati tüntetésen.

– Hát továbbra is maradok a futárotok – köszöntem be az egyik étterembe még a választások éjszakáján az első eredmény érkezésekor… Mivel se jobbról, se balról nem szeretem, ha megmondják, hogy mit gondoljak a világról – az eredményeknek köszönhetően – továbbra sincs esélyem, hogy újságíróként egy szerkesztőséggel a hátam mögött tevékenykedjek. Pontosabban szerkesztőség közelébe is csak akkor kerülhetek, ha történetesen pizzát rendelnek… Nem mintha bajom lenne a pizzákkal – csak… hiányzik valami! A sajtó szabadsága, a szabad véleménynyilvánítás az egyetlen vívmány, amely a „kékútlevél” nyújtotta utazgatás lehetőségén kívül megmaradt a rendszerváltásnak nevezett valamiből! Az elmúlt négy évben azonban ennek az utolsó szikráját is kiirtották, gyakorlatilag már csak az internet adta véleményszabadság létezik, és az is egyre kevésbé…

Igen, kormányváltást akarok, menteni akarom, ami még menthető… A többiről nem is beszélek, kórház, iskola, közlekedés diktatúrában is kell… Gondoskodni magáról pedig mindenkinek önmaga felelőssége, bárki kormányoz.

Szóval sok dolog miatt fontosnak éreztem, hogy ott legyek szombaton. A családom tiltakozott, féltettek – pedig én tudtam, éreztem, hogy nincs mitől… És valóban: ami itt várt rám, az egy kisebb csoda!

Nem, nem váltottunk kormányt! Nem is írtak ki a jelenlétünknek köszönhetően új választásokat (még)! És nem is gondoltam, hogy kivonulunk a Parlament elé, amitől Orbán Viktor ijedten végig gondolja majd a dolgokat, és a negyedik kormánya helyett a következő választást rendeli el! És mégis csoda volt…

Láttam vonulni egy tömeget, egy leírhatatlanul nagy tömeget! Nem tudom hányan voltunk, szerintem nem is érdekes… Biztos, hogy többen, mint azt a kormány szerette volna és épp elegen ahhoz, hogy messzire látszódjunk! Pici gyerekektől a nyugdíjasokig, sportolóktól a mozgássérültekig, szegények és gazdagok, fehérek, feketék, rockerek és alternatívok – ezernyiféle embert láttam! Tudtam, hogy kint van a Jobbik, a DK, a Momentum, kis pártok és nagy pártok… — Elvben tudtam hogy kint vannak! De én ott csak embereket láttam! Tengernyi embert, akik együtt vonultak, egy közös cél érdekében! Vigyáztak egymásra, vigyáztak a másikra. Egyszerre voltak indulatosak és felszabadultak!

Sokezer ember képes volt arra, amire az az öt-hat politikus a kampány során képtelen: összefogni! Azt hiszem, mégis van remény… Vagy legalábbis már tudok hinni benne, hogy lesz még itt jobb világ!

Tisztelt – és kevésbé tisztelt – Ellenzéki Vezetők!

Köszönjük a kampányt, az elmúlt éveket, és legfőképp a 2018-as Választások eredményeit! Tudjuk, néhányan már posztotokról lemondva el is hagytátok a süllyedő hajót, de mi – több mint kétmillió ellenzéki szavazó – itt kell maradjunk és együtt kell élnünk munkátok eredményével: egy diktatórikus jellemzőkkel felvértezett, ezer sebből vérző országban!

Be kell látni: a választás leggyakoribb kérdése a “na de kire?!?” volt, mert jó szívvel egyikőtökre se tenné X-et többségünk, nem gondoljuk, hogy jól kormányoznátok az országot! De egy rosszul kormányzó demokratikus vezetés is jobb, mint egy csalással megválasztott diktatúra!

Ennek fényében arra kérünk titeket: tegyetek meg még egy utolsó kísérletet az ország működésének, nyugalmának helyreállítására! Követeljétek ki, hogy a demokráciába vetett hit visszanyerésének érdekében haladéktalanul írjanak ki új választásokat! Ehhez elméletileg a törvényeink adottak, gyakorlatban 2016-ban Ausztria is élt már ezzel a lehetőséggel! Nem az a kérdés, hogy volt-e csalás, hanem hogy tudunk-e még hinni a demokrácia intézményében és az országot vezető elöljárókban!

Még összetart minket a csalódottság és a holnaptól való félelem, a távozni készülő szeretteink iránti kötődés! Itt állunk, több mint 2 millió szavazó, több, mint ahány szavazatot a fennálló kormány tisztázatlan körülmények között megszerezhetett. Állunk, és várjuk, hogy valamelyikőtök kikényszerítse: ha létezik még hazánkban demokrácia, új szavazás kiírásával igazoljuk létét – ha nem sikerül, akkor ennek megtagadásával ismerje el a kormány a diktatúra születését!

Nyolc évig bármit megtehetett a kormány, de erről ti is tehettek, mert hagytátok! Most az egyszer ne engedjetek nekik! Ha értünk nem, hát magatok miatt, mert négy év múlva már nem lesz alkalom! Se több pártra nem lesz szükség, se szavazni nem fog menni senki – mert minek…

Ébresztő!!!

Bárkinek is sikerülne kormányt váltani: káosz lesz, és várhatóan bele is fog bukni! (Néha azt érzem: ezt ők is pontosan tudják, ezért voltak ennyire – hmm, bénák? – az elmúlt hónapokban! Illetve: szeretném hinni, hogy ezért, és nem azért, mert ennyire alkalmatlanok!)

Káosz, mert bárhova nyúlnak, ott bőven lesz csontváz a szekrényben! Lesz beépített ember, aki keresztbe tesz. De nem lesz pénz, amiből tervezni vagy teremteni lehet…

Káosz, mert bármit is tesznek, a jelenlegi kormány nem arról híres, hogy csendesen félreáll, és engedi, hogy most mások mutassák meg, hogyan képzelik az ország vezetését!

Káosz, mert a mostani ellenzék még a saját híveit se képes megszólítani, így esélytelen, hogy 10 – pláne 15 – millió magyar kormányaként vezesse az országot!

Káosz, mert az építeni, alkotni képes értelmiség jelentős része már rég határon túl boldogul – aki maradt, az bármily elkötelezett is: nem tudja pótolni a hiányzó félmillió társát… Sok-sok posztra nem lenne megfelelő szakember: orvos, bíró, rendőr… 

Káosz, mert az emberek – na jó: a nem kolesztárs, vagy a nem megfelelő családtaggal cimboráló emberek – jelentős része teljesen felőrlődött az elmúlt évek során! A kenyerét félti, a munkáját, és aprópénzekről sem tud lemondani már…

De a káoszból fel lehet – és fel is kell! – állni! A romokból lehet újrahasznosítani, lehet újat építeni! 

Amit nem lehet: rettegve élni! Félelemmel tölteni el az éveket… Hol a létbiztonságért, hol a gyerekeink jövőért aggódva… Legfőképp nem lehet, hogy ne merj gondolkodni, érezni! Mert ezektől leszel ember – és ha ezt meggátolják, csak szánalmasan üres biorobotokká avanzsálunk akkor is, ha még nem jött újra divatba a fekete autót jelző csengő! És miért is jönne?!? Ha „útban van” valaki, van erre törvényes hatóság, pillanatok alatt lehet bárkiből kegyvesztett földönfutó! Elég hozzá annyi, ha másként mer gondolkodni…

A legválogatottabb módon rúgtak belénk a hivatalokban, hol azt feltételezve, hogy azért kísérem el én is, mert esetleg nem tud magyarul, hol azt a fejünkhöz vágva, hogy akár ő is átköltöztethetne minket, ha gond az eljárás… Mindez az első Orbán-kormány idején volt különösen jellemző – igaz: akkoriban még sokan hitték szép szavát itt is, így nem volt szükség a határon túliak szavazatára…

Közel húsz évünkbe tellett, míg végül az évenként (szintén jó pénzért) újra és újra elbírálandó tartózkodási engedély helyett egy hosszabb időre szóló letelepedési engedélyt is „kiérdemeltünk”. Addig minden évben arról szólt az életünk jelentős hányada, hogy mikor jár le a munkavállalási engedély, tartózkodási engedély, mikor kell a következő orvosi vizsgálat, AIDS teszt… persze mind-mind borsos összegekért, annak ellenére, hogy itt adózott, nem is keveset, és itt fizette az egészségügyi járulékot! És nem lehetett tartozás: mert nullás igazolás nélkül szóba sem álltak velünk…

„Kedvencem” talán mégis az volt, amikor harmadik gyermekem érkezett, és a saját férjemet ketten kellett szinte örökbefogadjuk a rendőrségen, csak hogy az épp lejáró ittlétét egy pecsét segítségével további 30 napra meghosszabbítsák – mert én épp szülni készültem! Állambácsi inkább elvitte volna a kórházi létem idejére a két nagyobb gyermekem intézetbe, mintsem az apjuknak egy hónapra engedélyezze még az itt tartózkodást, amihez egyetlen pecsét kellett az útlevelébe… (Hogy végül milyen volt egy pár napos újszülöttel és két másik gyerekkel egyedül az első hetünk, amíg ő határt lépett és meghozta az új papírokat… erről inkább nem mesélek!)

Amikor végre meglett a letelepedési engedélye – örültünk! Nagyon! És már nem is erőlködtünk, hogy egyszer majd ő is magyar állampolgár legyen, mint egykor nagyapja volt. „Majd ha kérni fogják, hogy adhassák” – viccelődtünk…

És kérték! 2012-ben, 22 év után kérték, és adták! Igen, ez is az Orbán kormány volt – csak a trend és a szelek változtak! Akkor már boldog-boldogtalan megkaphatta: tömegesek tették le az állampolgársági esküt, amihez ekkora már (magyarok esetében nagyon helyesen) nem kellett se vizsga, se az a fejenként 6nm-nyi  szoba, amely hiányában (ugyan százezrek élnek ma is így, de) korábban nem tudtuk beadni a kérelmet. Kis szépséghibája a dolognak, hogy a kínaiaknak sem kellett sokkal több… de az egy másik történet!

Hogy miért volt ez most fontos? Talán nem az… Illetve nekem az! Mert az én szemszögemből kissé furcsa végignézni, hogy mit művelnek most ismét az erdélyiekkel – kihasználva kötődésüket, emberségüket a hatalomért cserébe! Az is elgondolkodtató, hogy aki odaát él, az most akár egy levélben is szavazhat az itteni választásokon, aki meg itt él, itt adózik, de valamiért távol lesz a nagy napon, az csak súlyos procedúrákat követően élhet jogával… 

Mondani egyet, tenni mást – majd mondani teljesen mást, és tenni az ellenkezőjét… Ebben mindhárom kormányzása alatt jeleskedett a mostani vezetés! Na nem mintha a többinek nehezére esett volna a hazudozás, de ennyire arcátlanul, köpönyegforgatóan és főleg: ennyire megosztóan egyik sem volt képes!

„Oszd meg, és uralkodj!” – úgy tűnik, Orbán idáig jutott az ókor történelméből, (az egyetemen kezdte karrierjét, talán nem ért rá továbbhaladni), de ezt profi szinten űzi! És ahogy megosztotta, és egymás ellen fordította az itt élő embereket, most ezzel a fenenagy jótékonykodásával (nyugi: elmúlik ez is április 8-án) épp a határon túliak ellen uszítja a többséget.

És persze: minden idegen ellen! Ez a mérhetetlen méreteket öltő migráns-kampány is csak erről szól! Igaz, most épp „lebuktak”, hogy közben mégiscsak beengedtek 1300 „migránst”, akikről azóta kiderült, hogy tulajdonképp kétszerannyi, és hogy ők csak „békésen kopogtattak”, ezért nyertek bebocsájtást… És régi jó szokásuk szerint jogi definíciók csűrcsavarásával próbálják kimagyarázni a kínos helyzetet. Amúgy pedig: kit érdekel?!? Utálunk mi mindenkit, kezdve a pirézekkel!!! 

De hogy mennyire mást mond, és mást cselekszik mindig, álljon itt az – általam a Bevándorlási Hivatal oldaláról saját kezűleg letöltött – statisztika a 2017 évjökről:

Vagyis a statisztika alapján 243 ezerrel többen élünk itt… És lám: ez annyira nem tűnt fel, hogy simán elhitte mindenki: ide senki nem teheti be a lábát!

Hogy is mondta a Nagy Klasszikus? Nem, nem a „ne mi kapjuk a legtöbbet„-re gondolok… Az rég nem aktuális: hiszen már senki más nem kaphat semmit! Valami olyasmi volt, hogy „Most is azt mondom a külföldi diplomatáknak, hogy ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok„… Nos – ez talán az egyetlen őszinte gondolata volt!

Azt gondolom, a fenti kis szösszenetek – melyek csak egyetlen témát érintenek és abban is csupán a jéghegy csúcsát – már önmagukban elegendőek lennének ahhoz, hogy személyes okok miatt sose kapjon tőlem soha voksot! És hosszan tudnám sorolni a listát, hogy még miért nem… Mégsem saját sérelmeim okán remélem, hogy nem lesz negyedjére is övé a pálca, hanem mert én egy élhető országot szeretnék magamnak, de legfőképp a gyerekeimnek! És ez most nem az… Nagyon nem az!

Én nem mondom, hogy ne szavazz rá! Az én demokráciámba belefér, hogy neked megfelel… Én csak egy dolgot kérek: fogadj szót neki! Ne azt nézd, hogy mit mond – se ő, se bárki más – hanem hogy mit csinál!!! És ennek ismeretében menj el, és tedd az X-ed legjobb belátásod szerint! Ne dőlj be neki: ez nem foci meccs!, ahol a csapattal örülsz, ha nyer, és lelkesen biztatod akkor is, ha épp vesztésre áll! Nem az számít, melyik csapattal szimpatizálsz – hanem hogy melyik mellett érzed, hogy élhetőbb a világ!