Akiknek már gyereknap se jár

Szappanbuborékok… Sok gyereknapon voltam idén – szinte mindegyiken ott szálltak… Gépből, fújókából, unikornisból…  Talán csak itt nem voltak jelen!
Kicsit azt éreztem, őket nézik annak: szépek, színesek – néhányat idő előtt megsemmisítenek, néhányat megcsodálnak – a többség némán nézi, ahogy a semmibe vesznek!
Csakhogy ők NEM szappanbuborékok, hanem gyerekek!

Akikre ráadásul most épp az állam kéne vigyázzon…

Egy ismerős ismerőse írt egy ismerős csoportba… eddig akár egy idióta vicc is lehetne, mérsékelt poén ígéretével… – csakhogy ebben semmi humoros nincs, ellenben maga a nagybetűs élet!

Pedig ők még gyerekek! Kicsik, nagyok… Nekik még a játékról, a bulikról, a haverokról kéne szóljanak a mindennapok, és igen, persze: a tanulásról, már amennyire lehet ebben az oktatási rendszerben kivitelezni! Ám az a tény, hogy közös pontjukat a „gyermekotthoni lakó” fogalommal tudom a legjobban leírni már jelzi: rohadtul nem az a legnagyobb bajuk, hogy alkalmas-e a törikönyv a tudás átadására…

Nem érdekelt, ki miért van ott, hiszen pontosan tudom: nem jókedvükből! Ha valaki itt él, azt lehet megszépíteni, elfogadhatóvá tenni, de garantáltan van valami mögötte, amit egy életen át kell majd feldolgoznia! Ha egyáltalán tud, vagy ha egyáltalán marad még erre igénye…

Tehát egy ismerős ismerőse jelezte: gyereknapot tartanának! Legalább így utólag, ha esetleg megtehetem, szívesen látnának! A fizetés számomra csábító volt: egy jó ebédet, és hálás mosolyokat ígértek cserébe pár ecsetvonásért! Naná, hogy igent mondtam!

Rendezvényem volt épp, csak futtában beszéltük a részleteket – kb. a dátum és a helység volt az összes információm! Semmi baj, a Google a barátom: egy telefonszám és egy pontos cím nem okozhat problémát… – gondoltam naivan! De! Már az autóban ültem, és bő órán át keresgéltem… Mindent megtudtam: hogy valaha iskola és szakiskola is volt, de már megszűnt! Hogy nemrégiben kerestek új vezetőt! Hogy nevet változtattak. Hogy két címen is vannak a községben… Épp csak egy nyamvadt, működő telefonszám nem volt sehol!

Sebaj, indulás! Majd improvizálok… A helységbe érve igyekeztem arra koncentrálni, hogy a tengelyeim végén megőrizzem mind a négy kerekem, ha a fejemben nem is sikerül… Világvége – és a néhányszázadik 10 centinél mélyebb kátyú – után két perccel simán megtaláltam őket! Száz kilométeren belül a fővárostól, mégis száz évvel visszább az időben…

A kapuban vártak, pedig nem tudták, hányra érkezem – abban sem lehettek biztosak, hogy jövök! Boldogan pattantak be az autóba, hogy elnavigáljanak a kerten át megteendő 30 méteren – lám, nekik kis dolgokkal is lehet örömet szerezni! Szerencsére nekem is: vártak rám! És hittek abban, hogy jövök! Szeretek így érkezni – nem olyan rossz érzés…

Persze, mint minden gyerekintézményben itt is egy pillanat alatt kialakult az „én leszek a Zelsőőő” című előadás, csak amíg ebből az elit óvodákban néha a szülőket is bevonó csetepaté lesz, itt végül simán lebeszélték a sorrendet egymásközt! 

Valaki egy Jaguárral érkezett, ami még az általam hozott csillámporoknál is csillogóbb tekintetett varázsolt néhány arcra. Jó ötlet volt! Reklámajándékokat is látok a kezekben, egyet odacsempésznek nekem is. Erről majd később! A bográcsban babgulyás rotyog csendben. – Lesz itt gyereknap, akkor is! – hallom a szakácsot, aki a fakanala nélkül egyébként a gyermekotthon egyik lelkes nevelője.

Sokszor voltam gyermekotthonban – lakóként is, de az egy másik történet – volt, hogy azt éreztem, jól jön, hogy egy ismeretlen barátnak elmondhatják történetüket! Mert mint mondtam: itt mindenkinek megvan a maga drámája… Most azonban ez fel sem merült: gyereknap volt! Poénkodások, zrikálások, ugratások. Élvezettel hallgattam őket, miközben sorra készültek a különböző arcfestések, csillámtetkók, lufi szívek… 

– Ne beszélj cigányul, nem illik a hölgy előtt! – intette rendre az egyik lányzó kisebb társát! Nekem fel sem tűnt, mert értettem, amit mondott, és csak egyetlen mondat volt. Az jutott eszembe: ha orosz vagy német származású lenne, akkor is „illetlenség” lenne egy-egy mondat a saját nyelvén? No de mindegy… ne gondolkodjunk: élvezzük ki a pillanatot! Gyereknap van! Még ha ezt el is felejtették „odafenn”!

Csak épp… nem hagy nyugodni a kérdés…

Ha már most azt mondja nekik az állam, hogy ők nem számítanak – milyen jogon várja, hogy majd hasznos tagjaivá váljanak?!?

Gyerekek! Néhányuk ballagásra készült épp… Az élet kapujában sorakoznak! Nem maguktól jöttek, nem az ő döntésük volt sem az érkezésük, sem mindaz, amit a sors a tarisznyájukba pakolt! 

Utóirat 1.:

Nem fedtem fel a helységet, mert egyrészt nem akarom, hogy még jobban „büntetésbe” legyenek! Másrészt az a gyanúm, hogy nagyon sok helyszíne lehetne ennek a történetnek!

Utóirat 2.:

Visszaérve a fővárosba egyből dolgozni siettem, mert valamiből azért meg kell élni! És munka közben szerencsésen szemen vágtam magam egy felnyitható pulttal! Baromira fájt, és az egész szemem piros lett! A fájdalom mellett bosszús is voltam: emberekkel dolgozom, egy „moncsicsi” nem épp bizalomgerjesztő látvány! Jegelni kéne, de éjszaka, úton… mi a fenével?

És akkor eszembe jutott az a zselés szív, amit a gyerekek kaptak ajándékba, és amelyek közül egyet valaki belecsempészett a táskámba! A gesztus önmagában is megható számomra – de nem mellékesen: ezzel megmentett néhány kellemetlen pillanattól, és a fájdalmat is enyhítette! Szóval akármelyik lurkó volt: köszönöm!

A napot is, az ajándékot is!

És hogy megint megtanulhattam: nem számít, milyen apróság, amit másnak adhatsz – sokszor neki nagyon nagy dolog!