Blahafíling

Negyedre beszéltük meg a találkozót a szökőkútnál, de még csak most ér a mutató a tizenketteshez. Semmi baj, legalább kicsit kiülök élvezni az őszi napsütés utolsó sugarait. A szökőkút mellé telepedtem le, és boldogan nyugtáztam, hogy az okostelefon nem csak arra jó, hogy magamat hülyének érezzem mellette, hanem arra is, hogy az ilyen helyzetekben egy tenyérnyi szerkezet egy egész könyvtárnyi olvasnivalót terítsen elém.

Az 1984-et lapozgattam lelkesen, közben azon eltöprengve, hogy a mai politikusok vajon nem ezt az elképzelt világot akarják-e idevarázsolni nekünk…

Hirtelen furcsa szagok csapták meg orromat… kicsit a szökőkút felől, kicsit mellőle. Ki tudja, mi folydogálhatott ott korábban… Körbe padok, hasonló illatokkal – bár forrásukra nézve nem az utca, hanem a társadalom szégyenfoltjaiból fakadnak. Ott ülnek, vagy inkább gubbasztanak a padon a reménytelenség megtestesítői, ők, akik már elmondhatják: ennél nincs lejjebb. Épp eltűnődöm, milyen sors vezényelte őket ide, mikor két rendőr masírozik el közöttük, meg-megállva. Itt aztán biztonság van, kérem!

A hajléktalanok többségét láthatóan ismerik, nem is foglalkoznak velük. A padokon ülve létezni – ha ezt létezésnek nevezhetjük egyáltalán – még egyelőre nem sérti a törvényt. Vagy legalábbis hagyják…

A hatóság a megállót veszi célba, ahol tömegek várják, hogy buszra szállhassanak. Néhányat leigazoltatnak közülük – nekem meg hirtelen eszembe jut, hogy arról volt szó: jogállamban csak alapos gyanú esetén folyamodnak ilyesmihez… Biztos van okuk, különösen annál a fiatalembernél, aki egy gitárral és egy erősítővel felvértezve érkezik, majd helyet foglal a megálló mellett és énekelni kezd. Az igazoltatás nem zavarja, valószínűleg megszokta már. Az intézkedés végén boldogan adja át magát a zene élvezetének!

Egy pillanatra én is megörülök neki, hiszen a szám, amelybe belekezdett, a kedvenceim egyike – de már az első taktusok után kiderül: korai volt az örömöm! A hamisan csengő, jelentősen átrendezett szöveggel előadott dalok füldugó után kiáltanának – velem együtt!

Próbálok belemélyedni a könyvbe, de egyre reménytelenebb próbálkozás. A nehéz sorsok hangulata, a várakozók feszültségével, a szagokkal és a hangokkal – ez meghaladja aktuális tolerancia-képességemet!

Ha ez a mostani világ, akkor már nem is olyan szörnyű a kép, amit az 1984 fest elém!

De most komolyan: az ég csodakék, a nap ragyog, talán valami könnyed olvasmányt is találok – nem lehetne valami más alternatíva?

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.