Vízágyúból reménysugár

– Szégyellem hogy magyar vagyok! – Hallottam a tömegből egy jólszituált középkorú hölgy szájából, miközben a tüntetésen csatlakozni készültünk a többiekhez. És bárcsak azt mondhatnám: nem tudom ez milyen érzés, én büszke magyar vagyok! De sajnos ez nem igaz… Az elmúlt években a büszkeség elkopott, a remény elfogyott!

Az első olyan pillanat, amikor hosszú évek után azt éreztem: valami megmozdult, az a diákok tüntetése volt! Ahogy összefogtak, ahogy kiálltak egymásért, önmagukért a hatalommal, és a belőlük gúnyt űzni készülő médiával szemben – az példamutató volt, azt megtanulhatnák tőlük az úgynevezett felnőttek!

A második reménysugár a szavazás napján jött el. Már Hódmezővásárhely óta érlelődött, lassan és nehezen, mint amikor csonthéjas gyümölcs magját csíráztatjuk – de amikor azt láttam, hogy vasárnap reggel 6 órától kígyóznak a sorok a szavazófülkéknél, újra azt éreztem: van remény! Aztán persze jött a valóság…

Illetve bárcsak az jött volna! Mert amit helyette kaptunk, annak sem a valósághoz, sem a demokráciához nem volt semmi köze!! Tudtam, tudtuk, hogy ez lesz… Egyetlen pillanatig sem játszottak tiszta kézzel, nem is feltételeztük, hogy majd pont a „nagy meccset” fogják tisztán játszani!

Nem is az eredménnyel van bajom! Ha a többség ezt a kormányt akarja, akkor – szomorúan, és nyugtázva, hogy ez egy következmények nélküli ország, de – elfogadnám a többség akaratát! Azonban ezt a választást sajnos nem a szavazófülkékben döntötték el! Ez a tény, és az az irány, amerre tartunk azt sugallja: négy év múlva már felesleges lesz szavazni, mert sem ellenzék nem marad (nem mintha kár lenne értük), sem olyan ember, aki még hajlandó lesz elmenni szavazni… Minek?!? Erre csak egy megoldás van: ha új választást vívunk ki, a váratlan helyzettel megzavarva a kormány terveit. Nekem ezért is volt fontos, hogy ott lehessek a szombati tüntetésen.

– Hát továbbra is maradok a futárotok – köszöntem be az egyik étterembe még a választások éjszakáján az első eredmény érkezésekor… Mivel se jobbról, se balról nem szeretem, ha megmondják, hogy mit gondoljak a világról – az eredményeknek köszönhetően – továbbra sincs esélyem, hogy újságíróként egy szerkesztőséggel a hátam mögött tevékenykedjek. Pontosabban szerkesztőség közelébe is csak akkor kerülhetek, ha történetesen pizzát rendelnek… Nem mintha bajom lenne a pizzákkal – csak… hiányzik valami! A sajtó szabadsága, a szabad véleménynyilvánítás az egyetlen vívmány, amely a „kékútlevél” nyújtotta utazgatás lehetőségén kívül megmaradt a rendszerváltásnak nevezett valamiből! Az elmúlt négy évben azonban ennek az utolsó szikráját is kiirtották, gyakorlatilag már csak az internet adta véleményszabadság létezik, és az is egyre kevésbé…

Igen, kormányváltást akarok, menteni akarom, ami még menthető… A többiről nem is beszélek, kórház, iskola, közlekedés diktatúrában is kell… Gondoskodni magáról pedig mindenkinek önmaga felelőssége, bárki kormányoz.

Szóval sok dolog miatt fontosnak éreztem, hogy ott legyek szombaton. A családom tiltakozott, féltettek – pedig én tudtam, éreztem, hogy nincs mitől… És valóban: ami itt várt rám, az egy kisebb csoda!

Nem, nem váltottunk kormányt! Nem is írtak ki a jelenlétünknek köszönhetően új választásokat (még)! És nem is gondoltam, hogy kivonulunk a Parlament elé, amitől Orbán Viktor ijedten végig gondolja majd a dolgokat, és a negyedik kormánya helyett a következő választást rendeli el! És mégis csoda volt…

Láttam vonulni egy tömeget, egy leírhatatlanul nagy tömeget! Nem tudom hányan voltunk, szerintem nem is érdekes… Biztos, hogy többen, mint azt a kormány szerette volna és épp elegen ahhoz, hogy messzire látszódjunk! Pici gyerekektől a nyugdíjasokig, sportolóktól a mozgássérültekig, szegények és gazdagok, fehérek, feketék, rockerek és alternatívok – ezernyiféle embert láttam! Tudtam, hogy kint van a Jobbik, a DK, a Momentum, kis pártok és nagy pártok… — Elvben tudtam hogy kint vannak! De én ott csak embereket láttam! Tengernyi embert, akik együtt vonultak, egy közös cél érdekében! Vigyáztak egymásra, vigyáztak a másikra. Egyszerre voltak indulatosak és felszabadultak!

Sokezer ember képes volt arra, amire az az öt-hat politikus a kampány során képtelen: összefogni! Azt hiszem, mégis van remény… Vagy legalábbis már tudok hinni benne, hogy lesz még itt jobb világ!