Se kintről, se fentről

Nem titok: a neveltetésem meglehetősen sajátságosra sikeredett, anyám egyéb elfoglaltságok miatt nem ért rá ilyesmivel foglalkozni. Jobb napokat látott énjének azonban még megmaradt a könyvtára, amelyre gyakran rászabadultam. Így ismerkedtem a falakon túli világgal…

A gyereknevelést, a család fogalmát például – jobbhíján és többek között – Fehér Klárától tanultam. De volt egy rongyosra olvasott könyvem, ami olyan dolgokat is tanított, amelyet akkor még nem tudtam értelmezni vagy megfogalmazni, legfeljebb érezni, hogy valami felemelő, valami jó: hazaszeretet, hűség, küzdelem akkor is, ha a helyzet reménytelen… Ez a tanítóm az Egri csillagok vaskos kötete volt, amelyet igen, tudom: sokan utálnak, de nekem jókor volt, jó helyen és még nem kötelező olvadmányként akadt a kezembe. Ennek köszönhetően többször is megesett, hogy az 532. oldalról lapoztam vissza újfent a két fürdőző gyerek kalandjához! Talán pont ezért fogott meg, hiszen Gergő is egyedül volt, de tette a dolgát: védte a kisebbet, vigyázta az értéket, legyen az egy ló vagy a becsület… És milyen szimpatikus felnőtt – hős, férj és apuka – lett belőle! Aztán ott volt Török Bálint, aki segítette. És jött Dobó… Azóta is keresem a hasonló karaktereket az életben, de napjainkra mintha ez a jellem kiment volna a divatból! Csakhogy Pistike sem azért tanul meg köszön Mariska néninek, mert ötvenszer elmondták neki, hanem mert szüleitől, környezetétől ezt látta: nekem a velem cseperedő Gergő mellett Dobó István mutatott példát, hogyan is kell meghatározni az értékrendszert! Ma pedig a Parlament dicső képviselői mutatnak erkölcsi mércét – igaz, kicsit máshol húzzák meg annak irányát, mint hajdani elődjeik…

Most, hogy így elkalandoztam az emlékek tengerén, tulajdonképp csak arról akartam írni, már gyerekként mennyire felháborított, mikor olvastam a könyvben, hogy jött a török veszedelem, pusztított, ölt, rabolt, nem kímélt… Veszélyeztette egész Európát, mégis mindenki csak ígérte a segítséget, de az valahogy: nem jött! Se kintről, se fentről! A magyar hatalom épp egymás torkát harapdálta (ezen szokása talán már Koppány óta úgy beívódott, hogy azóta sem tesz másképp), a nemzetközi hatalmak meg magasról tettek rá… És hogy mily különleges ez a könyv: Gárdonyi Géza képes volt ezt úgy összefoglalni, hogy az én hat-hét esztendős énem is átlátta. Később már azt is, hogy ez folyamatosan ismétlődik a történelem során: mindegy, hogy 1552-t írunk, vagy épp 1956-ot… csakhogy végre a mai nap aktualitásához térjek vissza! Valamiért úgy érzem, nagyratiszteltnek kikiáltott vezetőink nem olvasták ezt a könyvet… (Vaskos, szó se róla! Megértem, ha sokuk inkább a bajszos festőművész Harcom című kötetet vette le a polcról helyette – abban kevesebb a gondolkodni való!)

Itt állt egy nép, egy (és még néhány) nemzet, és hiába várta a segítséget a többi nagyhatalomtól. Röpke százötven évünk ment rá. A török hatalom alól felszabadító békét a Habsburgok hozták, cserébe újabb évtizedekig láncra verve. A Pasa helyett egy időre a császár basáskodott felettünk. Majd hol ide, hol oda riszáltak vezéreink, mint ahogy manapság is teszik… Mire felocsúdtunk volna, jöttek a szovjet katonák és fel-, valamint elszabadítottak… Nem csak indulatokat, de embereket is: migránsokként szálltuk meg Európát, Amerikát… Kinek meddig sikerült menekülni, mikor 1956-ban – hogy végre ismét visszatérjek az aktualitáshoz – a felszabadító szovjet csapatok tankjai igyekeztek rendet vágni a nagy szabadságvágy hajtásai közepette… És a nemzetközi hatalmak ismét csak csendben nézték, a segítség valahogy most sem érkezett meg! Persze, hiszen rossz oldalon álltunk – mint már annyiszor!

Most egy másik ország van hasonló helyzetben… Fura egy népség, messze nem a kedvenceim. Személyesen is sok bajom volt már velük. Csakhogy azt gondolom, ez nem lehet ok arra, hogy lemészárolják őket! Nem megyek oda nyaralni! Nem kereskedem velük… Bár – ha konkrét személyről van szó, nem érdekel a nemzetsége: számomra minden ember egy élet, egy Ember, amíg meg nem győz az ellenkezőjéről. De hát nem vagyunk egyformák, nem ugyanazokat a könyveket olvassuk…

Csak kicsit fura, hogy pont az én országom, amely a történelem során annyiszor várta hiba a segítséget, most pont ő tapsol annak az agresszornak, ki egykor magának is megszállója volt, s éppen ez a hajdani árván maradt ország próbál meggátolni minden segítséget! Nem tudom, képes-e egy egész nép szenvedni Stockholm-szindrómában, de úgy tűnik: igen!

Mindegy, én csak fecsegek, össze-vissza… Itt most béke van! Így ma este 9-kor nem csattan el az első lövés a Rádió székháza előtt. Már csak azért sem, mert idén azt is lebontották… Nem követeli a tömeg, hogy ruszkik haza – hiszen már megtörtént. Mégis mintha a szellemiségük újra belengené az ország levegőjét.

És mintha a távolból megint ők diktálnák a tánclépéseket…

– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás.
– …hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.
– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!
Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:
– Esküszünk! Esküszünk!

Gárdonyi Géza: Egri csillagok