Terézanyu

– Mi vagy te, valami Teréz anya? – szegezte nekem a kérdést egy barátom, nem annyira elismerésnek szánva, inkább a „hülye” egyfajta diszkrét szinonimájaként. Nevettem rajta. Mit tudom én, ki vagyok – csak teszem, amit jónak gondolok, akkor is, ha ez szembe megy a szokással. 

Akkor éppen festeni készültem: a pandémia miatt gyerekek arcára nem lehetett, így a kollégákkal összefogva minden nap más és más feladatot festettünk magunkra. Örömfestés kihívás – így neveztük. Általában szerettem, sokat lehetett tanulni belőle: kinek mit jelent a játék szó, vagy ki hogyan fest meg egy macskát… A mai feladat azonban annyira nem tetszett: “valami T-vel”! Szép! Egy tornádót és egy teknőst nem lehet összehasonlítani és megfesteni sem ugyanaz! Valami T-vel… Táska, takaró, toll… Igen, a toll az talán jó, az az enyém, hiszen folyton írok. De tény, már régen nem tollal!

– Mi vagy te, valami Teréz anya? – visszhangzott közben agyam egy másik szegletében még mindig, és egyszerre csak összeolvadt a két dolog bennem: 

– Legyen T, mint Terézanyu! – kiáltottam fel!

Hát persze! Ez egy remek ötlet, leszámítva, hogy korábban soha nem festettem ilyesmit: se portrét, se – tulajdonképp semmit! A pandémia előtt gyerekek arcára varázsoltam pillangót, pónit, pókembert, vagyis a P az pipa, de T-vel még ott sem csináltam semmit! Most meg ez a Teréz anya… 

Nekiálltam. Borzalmas lett! Persze, nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy egyáltalán belefogjak. Életem első portréjának ki mást is választhatnék, mint valakit, aki közismert, akit mindenki szeret és tisztel, akinek a szemében földöntúli szeretet csillog és az arcán annyi ránc van, hogy megszámolni sem lehet, nemhogy megfesteni!

• 

• 

– Ő többet érdemel – gondoltam, de azért szégyenkezve “beadtam” az aznapra elkészült rémséget, aminek egyetlen pozitívuma abból állt, hogy egy pillanat alatt nyom nélkül letörölhető volt. Meg talán az, hogy egyáltalán bele mertem kezdeni… És mert valóban lelkiismeret furdalásom volt a néhai jótevő felé: eldöntöttem, hogy helyrehozom bűnömet.

Ezúttal rendesen rákészültem: megnéztem a filmeket, elolvastam a róla fellelhető anyagokat. Hiszen hogy akarhatnék valakit úgy ábrázolni, ha nem is ismerem?!? Sima képnek ott a fotó! Festőiskolába azonban továbbra sem jártam, a „Tehetség boltot” sem sikerült felkeressem, pedig jó pénzért talán már azt is lehet kapni… De pár nap múlva azért nekiálltam, hogy – lesz, ami lesz – egy fehér vászonra megfessem őt az egyik portréja alapján. 

Nem volt egyszerű, és természetesen nem is lett jó – de mivel a múzeumokon kívül festővászon csak pár napja volt elsőként a közelemben, és mert a festésen belül a portré talán a legnehezebb feladat egy festésben – ahhoz képest egész vállalhatónak mondható. Felismerhető! És menet közben sikerült annyira megismernem a személyiségét, hogy tudjam: ő – miután kikérné magának, hogy pont őt akartam megfesteni – nagyon büszke lenne arra, hogy nem adtam fel, hanem igyekeztem a lehető legjobbat kihozni belőle és a helyzetből. Merthogy neki is ez volt az alapelve… “Nem feladni, menni és csinálni!”

A kép tehát olyan, amilyen – de egy biztos: most itt lóg a szobám falán. És – lehet, hogy csak jó helyre akasztottam ki, de – olyan, mintha mindig engem nézne! (Ez talán az Öreglány büntetése, amiért őt választottam!) 

Így éldegélünk most, ő és én. Látja, amikor felkelek, amikor lefekszem, amikor itthon dolgozom vagy írok… Ilyenkor általában biztatóan mosolyog rám. Ellenben lefekvéskor olyan, mintha a vesémbe nézne: 

– Te kis pimasz! Ma tettél valami jót? Ma csináltál valami hasznosat? Ma hálát adtál, amiért mindezt még megteheted?

És én csak lapítok, mert bár igyekszem, hogy minden nap vissza tudjak replikázni neki valamit – de nem, én sajnos nem vagyok Terézanyu!